Koncolatok Mundruczó Kornél filmjéről, az alkotók magyarázatainak fényében
„Ha a lehető legrosszabbat képzeljük el, közel járunk az igazsághoz”
Ezt a mondatot, mely egy híres, rom
A Delta tipikusan olyan film, ami erre az alapigazságra épít. A Posványos-Ipartelepek állomásra hazatérő, nagyobb mennyiségű, ismeretlen eredetű pénzeszköz birtokában lévő, névtelen főhős kiköltözik a nádasba, ahonnan csakis azért jár be a faluba naponta háromszor, hogy a mindennapi élethez szükség
Az alkotók a beszélgetés során hosszan részletezték, hogy el akartak szakadni a szappanopera kliséktől, ahol minden jóra fordul, vannak jók és rosszak, az utóbbiak vagy megbűnhődnek vagy nem, de az előbbiek mindenképp megdicsőülnek. Ezt a a film maximális mértékben nem alkalmazza. Ellenben sajnálattal kell közölnöm, hogy a művészfilmnek is vannak kliséi. Honnan tudtam, hogy a főszereplők meg fognak halni, kérdezte tőlem vádlóan Bíró Yvett, a forgatókönyvíró. Az isten szerelmére, megérkezik a magyar-román rögvalóságba az ártatlan arcú, művészhabitusú jóember, találkozik a madárcsontú, tiszta arcú, családja által meg nem értett hajadonnal, miközben ott ül egy tucat ripacskos pofájú paraszt és csúnyán néz, a háttérben pedig vészjósló mollban hegedülnek? Talán ez az első (művész)film, amit látok? Nem az volt a kérdés, hogy meghalnak-e, hanem az, hogy mikor és hogyan. Ami a probléma: nem azért halnak meg, mert a történet szerint a haláluk elkerülhetetlen, testvérszerelem ide vagy oda. Azért halnak meg, mert a szépprózai hagyomány ezt kívánja. Mundruczó becsületére legyen mondva, hogy ő ezt legalább felvállalja, „A tájhoz akartunk írni valamilyen történetet” mondja, és a cselekmény tudatos megformálásáról beszél, melyben a klasszikus tragédiákat vették alapul, és olyan helyzetet igyekeztek keresni, ahol lehetetlen a feloldozás. Sikerült, csak a végeredmény egy icinkét mesterkélt és kiszámítható.
Bíró Yvett szerint az egészet úgy kell felfogni, mint egy archetipikus mesét. „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű táj, ahol olyan emberek éltek, akik nem érdemlik meg ezt a tájat. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két gyönyörű ember, akik elhatározták, hogy szerelemben, szabadon fognak élni. A többiek gyűlölete miatt ez nem sikerült nekik”.
Ha valóban ez volt a koncepció, akkor a Delta alaposan mellément, a felvázolt alaphelyzet ugyanis valamennyi lábára sántít.
Az a táj gyönyörű – nekünk, lúdtalpas pesti nyavalyásoknak, a kényelmes karosszékből. De az a táj valójában gyilkos, még abban a tavaszi aszpektusban is, amikor a film játszódik, télen pedig könyörtelen gyilkos. A természetbe ki lehet költözni, mint Rousseau, de általában csak akkor, ha van kéznél egy nájlonzacskó cash, meg valamilyen emberi közösség, ahol ezt el lehet költeni. Ilyenkor viszont nem illik sokatmondóan borongós homlokkal elbámulni a helyiek pudvás feje felett. Illetve, viszonylag kis kockázattal ki lehet még költözni a természetbe, ha én vagyok Stallone és Scwarzenegger törvénytelen gyermeke, sziklán és mohán is jóllakom, eső lepereg rólam, valamint aprófát hugyozok. A film karakterei a nájlonzacskó cash-re alapozók kategóriájába tartoznak, a „szabadság” ideálja tehát eleve komoly csorbát szenved. A többiek gyűlölete (a zsigeri emberi irigység mellett) leginkább az ősi közösségek egyszerű, de kemény törvényeiből fakad: ha a gyilkos tájban túl akarsz élni, gyilkossá kell válnod. Nincs szükség a testvérszerelemből születő korcsokra, mert a többieknek is alig jut élelem. A közösség nem veszíthet el egy tenyészérett nőstényt. A rendező érzi ezt, valószínűleg ezért került a filmbe az a jelenet, mikor a családját elhagyó lányt a mostoha-apja még búcsúzóul megerőszakolja. Nincs ebben rejtett freudi vonzalom, sőt, talán még testi vonzódás sem, csak a vezérhím gesztusa. A táj pedig pontosan ilyen embereket „érdemel”. A „gyönyörű emberek” a tájban elpusztulnak a többiek védelme nélkül, ezt a védelmet viszont meg kell szolgálni.
A legkomolyabb probléma a „gyönyörű szerelem” motívummal van. Az még elmegy, hogy a főhősök az egész film során fejenként olyan három-négy mondatot beszélnek, elvégre a szépség a csendben ugyanúgy ott van, ahogy a szavakban, elképzelhető, hogy valaki azért hallgat, mert gondolkodik, mint ahogy az sem kizárt, hogy valaki nem gondolkodik, de attól még rendes ember. Mondom, sok minden elképzelhető. A főszereplőnek viszont nem csak a múltja, hanem a jelene is olyannyira megbúvik a balladai homályban, hogy gyakorlatilag semmi nem derül ki róla, ez pedig nem utolsósorban Lajkó Félix érdeme, aki kitűnő hegedűművész (például a Delta zenéjét is ő szerezte), viszont nem színész.
Ahogy ez a rendező szavaiból kiderült, Lajkó Félixet gyakorlatlag kitették a mocsárba, és megnézték, hogy mit csinál. Ő erre nagyjából azt csinálta, amit egy mocsárban szoktak: ocsmányul érezte magát (főleg annak tudatában, hogy a békafüttyös ingoványban lelte halálát az előző főszereplő). Ez persze így, a rendezői magyarázattal együtt akár érdekes koncepciónak is tekinthető. Rendezői magyarázat nélkül, az utcáról beeső egyszeri néző számára viszont szerintem roppant idegesítő. Mint Mundruczó megfogalmazta, Lajkó Félix nem volt hajlandó megcsókolni a főszereplőnőt, abból a meggondolásból, hogy miért csókolna meg egy nőt, akit nem szeret. Ez valóban egy megrendítően mély emberi vallomás, a nézői azonosulásnak azonban megint csak nem igazán tesz jót.
Itt végül is kénytelen vagyok leszámolni az általánosan lefogadott konszenzussal, miszerint hogy a főszereplő Lajkó Félix. Nem, a főszereplő Tóth Orsolya, mind a cselekmény szempontjából, mind színészileg. A férfi szerepe abban merül ki, hogy hazatértével felkavarja az állóvizet, hogy a film kissé higrofil világába olyannyira illő képpel éljek. A nő az, aki elhagyja érte a családját és a közösséget. A férfi nem kéri a nőt, hogy kövesse, arra meg aztán végképp, a legkevésbé sem kéri, hogy szeresse. A férfi csak annyit tesz, hogy ápolja, mint ahogy valószínűleg ápolná a törött lábú pelyhes kiskacsát is. A nő az, aki úgy dönt, hogy márpediglen ebből szerelem lesz, ha törik, ha szakad. Aztán persze törik, sőt, szakad. A nő az, aki addig sodródik egyik bajból a másikba, hogy a végén aztán tényleg nagy baj lesz. A nő az, aki egyáltalán csinál valamit,míg a férfi párás tekintettel a távolba mered.
Tóth Orsolya teljesen meggyőző, ahogy egy szeretet nem ismerő közösségben szeretetre vágyik, már-már azon a szinten, mint egy kutya – szavak nélkül, reménytelenül, farkát csóválva ugrál az első, legalább marginálisan szimpatikus gazda-jelöltre. A kritikák többségében szereplő „megrázó alakítás” toposzt viszont megkérdőjelezném (ezzel valószínűleg kiérdemelve az egyesült magyar filmesztétikusok selyemzsinórját). Nevezzenek bár konzervatívnak, számomra az „alakítás” az, amikor egy színész (amely foglalkozás megnevezése egyúttal a defincióját is magában hordozza) hitelesen eljátszik, „elszínlel” valamilyen – bármilyen - karaktert, amibe ugyan beleviszi saját személyiségét is, elvégre a bőréből nem tud kibújni, de akkor is: átváltozik. Tóth Orsolya, amennyire saját tapasztalataim alapján meg tudom ítélni, mindig ugyanazt a vesztésre álló, szerencsétlen, útkeresésében is reménytelen nőt játssza, amitől az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy a művésznő esetleg a magánéletben is az a karakter, melyet a népnyelv oly találóan „elszúrt figura” néven illet, azazhogy a népnyelv az elszúrt helyett valami egészen más, folklorisztikusan robusztus jelzőt alkalmaz, de ezt most mellőzném. Ezek szerint viszont Tóth Orsolya „megrázó alakítást” akkor fog nyújtani, ha flitteres rózsaszín ruhácskában, virágkosárral a karján végiglangallik a búzatábla mellett, és egy százszorszéppel kacéran megcirógatja a falu bikájának orcáját – én pedig mindeközben nem fogok gyanút. Tóth Orsolya teljesen meggyőző volt, de egy olyan szerepben, amit őrá írtak, miközben Lajkó Félix és a „szerep” kifejezés nem igazán fér meg egy mondatban.
A Deltában minden szimbolikus. Szimbólum a névtelen táj a ménkű sok vízzel (az ugyanis csak a magyar nézők számára trivia, hogy a Duna deltáról van szó), szimbólum az összes valószerűtlen, szintén névtelen szereplő. (Az egyetlen, legalább messziről életszerű kijelentés az egyik helyi erő szájából hangzik el: "Hogy elszaporodtak az idén ezek a kurva békák!") Szerencsére ezek mellett a film többnyire megkíméli a nézőt a durván szájbarágós motívumoktól, a rendező adomája szerint pl. először csillagászati öszegekért szereztek egy idomított pelikánt, aztán kivágták a kész változatból, mert akárhová próbálták betenni, olyan volt, mintha lángbetűkkel rá lett volna írva, hogy SZIMBÓLUM. Ez az üdvözlendő mértéktartást ezek után csak két lángbetűs töri meg. Az egyik a főhősnő rég elveszett teknőse, aki mintegy varázsütésre felbukkan a nádasban, mikor az ifjú pár először meglátogatja a kunyhót, mire a tapasztalt mozilátogató rögtön készít egy mentális jegyzetet: igen, a zárókép valószínűleg az lesz, hogy a főhősök mártírhalála után a teknős jobbra el, vissza az őstermészetbe (káosz, nirvána, ahogy tetszik). És csakugyan. A teknős szerepeltetése egy helyen volt igazán zseniális: mikor a beteg lány mellé a fiú leteszi a párnára, mint mások, máshol a plüssmacit. Nektek plüssmaci. Nekünk egy páncélos, karmos hüllő.
A másik SZIMBÓLUM a Jézus párhuzam erőltetése: a végső leszámolásra az ad alkalmat, hogy a főhős csodaszámba menően sok halat fog, és meghívja az egész falut vacsorázni. A vacsora során ezek után percekig figyeljük, ahogy a zsíros kezű ocsmonda részegek trancsírozzák, szerteszórják, és pálinkával becstelenítik meg a szétosztott kenyeret. Az egyik szakértő néző szerint Jézusra utalt az is, hogy a főhős a film elején vízen jár. Ezen a kommenten a rendező szerencsére nem röhögte elé magát, én meg eltűnődtem, mit gondolhat a kérdező a Megváltóról, ha azt hiszi, hogy a vízenjáráshoz ő is deszkapallót használt... Végül is a hozzászólásokból is kiderült az az ősi gazság, hogy aki tudja, az csinálja, aki meg nem, az magyarázza.
Mundruczó szerint a férfi főszereplő olyan, mint a bukásra ítéltetett magányos kovboj. Bíró Yvett szerint a főhős olyan mint Jézus. Jézus, stetson kalapban és poncsóban, a kecskebékák között? Virtuzitásra valló képzavar. A probléma még mindig ugyanaz: mind a magányos kovboj, mind az Úrjézus tetterős, aktív figurák, akik mindent megtesznek azért, hogy kivívják a közösség haragját, a haláluknak tehát van értelme, pusztulásuk katarzis. Ehhez képest a Delta kicsit olyan volt, mint egy természetfilm: mivel a szereplők annyira távol állnak attól, amire én gondolok, ha azt hallom, hogy „érző ember”, egy kicsit úgy néztem, mint a Serengeti világát a Discoveryn, igen, igen, meghalt szegény oroszlán, de azért sírva nem fakadok...
Mi volt hát a cél? Hiszen minden műnek van célja! (Még ha az nem is más, mint hogy felhívja a figyelmet a művész saját elborult elméjének valamely különösen visszataszító szeletére, ily módon a film elkészítése mintegy helyettesíti a pszichoanalitikus meglátogatását, csak összehasonlíthatatlanul többe kerül.) Miért nyert ez a film annyi díjat, mikor így első ránézésre annyira nem jó, de ANNYIRA nem is nézhetetlen?
Akkor most, feleim, vizsgáljuk meg lelkiismeretünket. Gyónom a mindenható Istennek, és nektek testvéreim:
Én örültem, hogy a parasztok ellenszenves főszereplőket végre lerendezik. Ezzel titokban sokan voltunk így: mi, a nézők, mi, a parasztok. Egy kicsit késő egy fél óra múlva a szánk elé kapni a kezünket: hoppá, hiszen én kultúrember vagyok, ezt nem gondolhattam így.
És ez a film, akármilyen is egyébként, pontosan ettől zseniális: rávesz minket, hogy észrevegyük, mennyire felszínes és hamis az a máz, amit általában „emberség”-nek nevezünk. Halljátok, feleim: nem kunszt annak a halála felett katarzist érezni, akit amúgy szimpatikusnak találunk. Teljesen természetes, ha megráz a nagyság bukása, az erős szenvedése, a jó pusztulása. No de mi van azokkal, akiket utálunk? Mi van a gyengékkel? Az irritáló karakterekkel? Törvényként kell elfogadnunk, hogy ami különböző, az eleve pusztulásra ítéltetett? Ugyanúgy élünk, mint azok a bizonyos ősi közösségek abban a bizonyos ősi mocsárban, vagy eljutottunk valahova néhány tízezer év alatt, a civilizált Európában?
Az ifjú pár (a testvérszerelmet leszámítva) semmi rosszat nem tett, nem lopott, nem ölt, csakis és kizárólag baromi idegesítő volt. Az emberi lény viszont, tetszik, nem tetszik, akkor is fajtársunk, ha semmi vonzót nem találunk benne. Feleim, üzeni a film, próbáljuk meg legyőzni a bennünk rejlő állatot.
